Díszpolgárok
Prof. Dr. Kásler Miklós (1950- )
Prof. Dr. Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet főigazgató főorvosa részére Sárvár Város Önkormányzata Sárvár Város Díszpolgára címet adományozott 2012. október 23-án. Tiszta szívből csak azt tudom kívánni az újabb generációknak, hogy tudják elválasztani a jót a rossztól és próbáljanak meg emberhez méltó életet élni – mondta az átadó ünnepségen Kásler Miklós.
„Sárvár Város Önkormányzata Képviselő-testülete Prof. Dr. Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet főigazgató főorvosa, tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora részére az egészségügy, a gyógyítás területén több évtizeden át kifejtett nemzetközileg ismert, kiemelkedő tevékenységének, Sárvár jó hírnevének terjesztése, az orvostudomány egyetemes szolgálata terén végzett munkásságának elismerése, megbecsülése és tisztelete kifejezéseként Sárvár Város Díszpolgára címet adományozza.” - így szól az indoklás a díszpolgári oklevelén.
Kásler Miklós 1950-ben született Budapesten, Sárváron nevelkedett, ahol kitűnő eredménnyel végezte iskoláit. Néhai édesapja jogász, édesanyja pedagógus. Felesége bőrgyógyász szakorvos, gyermekük András.
1974-ben szerzett orvosi diplomát a Szegedi Orvostudományi Egyetemen. Későbbi szakvizsgáit sebészet, szájsebészet, plasztikai- és rekonstrukciós sebészet, valamint onkológia területén szerezte.
1974-től a Szegedi Orvostudományi Egyetem II. Számú Sebészeti klinikájának klinikai orvosa, 1978-tól tanársegéde. 1981-től az Országos Onkológiai Intézet alorvosa, 1984-től adjunktusa, 1986-tól főorvosa, 1992-től 2018-ig főigazgató főorvosa.
2018-tól az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere.
Külföldi tanulmányutakon és ösztöndíjprogramokon vett részt a Helsinki, a Greifswaldi, Erlangen–Nürnbergi és a Bécsi Egyetemeken. 1986-tól az orvostudomány kandidátusa. 1994-től a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem egyetemi tanára, 1998-tól tanszékvezető egyetemi tanára, 2002 és 2004 között, valamint 2014-től a Semmelweis Orvostudományi Egyetem, 2007-től a Pécsi Orvostudományi Egyetem, 2005-től a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, két egyetem díszdoktora. Több mint 400 orvosi, történelmi, társadalomtudományi és vallástörténeti témájú könyv és tanulmány szerzője, szerkesztője.
Számos hazai és nemzetközi tudományos, valamint orvosi szervezet – többek között a European Academy of Sciences and Arts és a Royal College of Physicians and Surgeons of Glasgow – és szaklap szerkesztőbizottságának tagja, vezető tisztségviselője. Az MTA doktora. Több szakmai és állami kitüntetés mellett 2015-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét a csillaggal, 2018-ban a Széchenyi-díjat.
Kásler Miklós köszönőbeszédében arról szólt, hogy életének meghatározó évei voltak a Sárváron töltött esztendők. Szülei és tanárai minden tudást átadtak ahhoz, hogy tehetsége kibontakozhasson. Munkájában pedig hite és magyarságtudata mindig a helyes úton vezette. - A kitüntetés nagyon bensőséges és kellemes érzés, mert szokás azt mondani, hogy senki sem próféta a saját hazájában, de úgy látszik, hogy a sárváriak nyomon követték az életemet, és úgy ítélték meg, nem éltem haszontalan életet – mondta a professzor. A jövő nemzedékeinek való példaképpé válásról pedig így szólt: tiszta szívből csak azt tudom kívánni az újabb generációknak, hogy tudják elválasztani a jót a rossztól és próbáljanak meg emberhez méltó életet élni. Tehát tiszteljék meg saját magukat és környezetüket, és akkor ők is tiszteletben fognak részesülni.
Beszélgetés a sárvári gyógyítóval
– Ön tavaly megkapta Budapest Díszpolgára címet, most szülővárosától kapott hasonló rangot. Ez pályája induló és érkezési pontja. Sárvári gyerekkorára, az indulásra miként emlékezik vissza?
– Nagyon sokat köszönhetek Sárvárnak, mindenkinél többet a szüleimnek, a tanáraimnak. A sárvári gimnáziumban az volt a fantasztikus, hogy nem kizárólag ismereteket közvetítettek nagyon magas szinten, hanem világos fogalmakat használtak a szavak eredeti jelentésének megfelelően. Határozott erkölcsi alapokat kaptunk: hit – család - nemzet. Ez volt életem meghatározó élménye és így sosem volt identitászavarom. Tudtam, hogy magyar vagyok székely gyökerekkel; tudtam, ehhez a nemzethez tartozom. Mindig hívő ember voltam, és végül a családom körében megtaláltam mindazt, ami minden emberi élet végső célja, hogy szeretetben éljen, vagy törekedjen a szeretet felé. Ezt köszönhetem Sárvárnak.
– Az orvoslás hogyan került érdeklődésének a középpontjába?
– Nekem nem kellett volna felvételizni azokra az egyetemekre, ahol a történelem felvételi tárgy volt, hiszen 1967-ben a Ki miben tudós? televíziós vetélkedőben a nyertesek közé kerültem. Ám nem választottam a könnyebb utat akkor sem, mint soha az életem során sem, hanem a nehezebbet. Orvos akartam lenni, és felvételiztem biológiából és fizikából is. Egyszerűen a sárvári miliő értékorientált volt, ahol megbecsülték a tudást és a szorgalmat. Ezt élvezte édesapám és édesanyám is, és gyermekkoromban szinte sejt szinten belém ivódott, hogy értéket teremteni vagyunk a világon. Az értékteremtés alapja a munka, annak pedig a szorgalom. Aztán, ha egy kis tehetség is társul hozzá, akkor ez összeadódik.
A hivatás, amit választottam rendkívüli odafigyelést igényel. Az orvosláson belül azért választottam a sebészetet és ott is az onkológiát, mert a daganatos betegek a legsúlyosabb betegcsoport. Alkatilag sebésznek gondoltam magam alkalmasnak, ahol dönteni, cselekedni kell. Úgy éreztem, hogy ezek a készségek bennem megvannak, illetve kifejlődtek bennem.
– A civilizáció, a gyógyítás maga is technikai szempontból fejlődik, a társadalom viszont egyre betegebb. Ez az ellentét feloldható?
– Elképesztő érékválságot élünk meg materiális és lelki vonatkozásban is. Materiális alapon az ember visszaél a természet adta lehetőségekkel. A civilizációt határozottan el kell választani a kultúrától, a szellemi tevékenységektől. Mára a civilizáció kizárólag ipari fejlődést jelent rengeteg műszaki találmánnyal, amelynek legtöbbje teljesen szükségtelen.
Ennél sokkal súlyosabb a lelki, szellemi értékvesztés, ami az utolsó kétszáz évet jellemzi, mert az emberiség elvesztette a teremtés célját. Azt, hogy emberhez méltó, az állatvilágtól különböző életet éljen. Mindenki pénzre és hatalomra vágyik, holott nem ez a boldogság. A boldogság a lelki egyensúly, a nyugalom és az a belső tudat, hogy emberhez méltó módon élek és próbálok a többieken segíteni minden esetben, ha erre mód van.
– Ön megerősítheti, hogy a betegségéből gyógyuló ember több és jobb lehet, mint ami annak előtte volt!?
– A passiótörténetből tudjuk, hogy a fájdalom mennyire lényeges, ezzel válik az emberi élet teljessé. A szenvedés elviselése és feldolgozása megnemesíti az embereket. A test a lélek hordozója, mely mulandó. Azonban hiszem a lélek hallhatatlanságát, hogy a lelkünk tovább él. Látom a hívő betegeimen, hogy lényegesen könnyebben viselik a betegséget, és emberhez méltó módon tudnak létformát változtatni, mert tudják, hogy a lelkük tovább él. Nagyon sok bűnös embert láttam elgondolkodni, majd megváltoztatni az életét. Ez soha sem késő, az élet utolsó időszakában sem.